Négylábú hajléktalanok

Amikor elhatároztam, riportot készítek az aluljárókban lépten-nyomon látható kutyás hajléktalanokról, nem gondoltam, hogy ilyen nehéz dolgom lesz. Egy péntek délelõtt fotóriporter kolléganõmmel felkerekedtünk. Nem hittünk a szemünknek: egyetlen „célszemély” nem sok, annyit sem találtunk hat metróaluljáróban. Egy virágot áruló asszonytól megtudtuk, hogy mostanában a rendõrök elzavarják õket. Sebaj, hétfõn újra próbálkozunk biztosan több szerencsével járunk!

Hétfõ, délután három óra, Keleti pályaudvar óriási aluljárója. Kutyás hajléktalan sehol. A kerengõben rendõrautó áll. – Valóban elzavarják a hajléktalanokat az aluljárókból? – tudakolom a fiatal rendõrtõl, elmondva jövetelünk célját. – Mi aztán nem! – hárítja a vádat a jóképû fiatalember. – De próbálják meg a Ferenc körútnál, ott mindig vannak...

„Akit” kalákában nevelnek

Déli pályaudvar. Semmi. Vasutassztrájk, a nagy hodály kong az ürességtõl. Nem volt jó ötlet – könyveljük el, visszaszállva a metróra. Batthyány tér. Csöves van, kutya nincs. Vissza a föld alá, a Deák térnél biztosan találunk. A mozgólépcsõ tetején kolléganõm felvisít örömében: az újságos állványhoz pórázolva szépséges kutyaállat ül, szájkosárral, domború mellkasán színes csíkos trikó feszül. – Kizárt, hogy hajléktalané, ahhoz túl jól táplált, túl gondozott – tamáskodom, de azért megszólítom a kijáratnál szórólapot osztogató, konszolidált külsejû, szimpatikus fiatalembert:      – Nem tudja, kié ez a dobermann?
     – Az enyém! – hangzik a meglepõ válasz.
     – De persze maga nem hajléktalan...
     – Pedig az vagyok, ’97 nyara óta – sikerül újra meglepnie.
     A 25 éves Ferenc csak egyik gazdája Sziszinek, a fajtatiszta dobermannak. Közösen „neveljük” – mondja. – Egy ismerõs szólt, hogy elhozta a (nem hajléktalan) gazdájától, mert az ütötte-verte, éheztette. De nem tud vele mit kezdeni. Egy hónapja került hozzánk..., hát... mint egy hajléktalan kutya: csont és bõr volt, tiszta idegbeteg, szólni sem lehetett hozzá, bizalmatlan volt mindenkivel. Most már meg lehet nézni a kutyát. Nyugodt, és mint afféle kölyök, mindenkihez odamenne haverkodni. Egyébként mi nem kéregetünk a kutyával, mi dolgozunk.
     Ferenc munkaadója nem szereti, ha magával hozza Sziszit, mert – szerinte – akkor az emberek nem veszik el szívesen a szórólapot. Nincs igaza. Láttuk... A türelmesen, jólnevelten üldögélõ Sziszi egyáltalán nem riasztó. Sõt...
     – Nagy áldozat maguknak a kutyatartás?
     – Szerencsések vagyunk, mert egy gyorsétterembõl hordjuk neki az ételt és nem válogat.
     – Miért van itt a kutya, hiszen maga dolgozik?
     – Mert annyira játékos, hogy mindent szétszed, nem lehet otthon hagyni.
     – Hol az az otthon?
     – Csepelen, a hajléktalan szállón.
     – Mit szólnak ott a kutyához?
     – Hát, nem nagyon örülnek. De az udvaron kedvére futkoshat.
     – Mit jelent maguknak Sziszi?
     – Mindent.
     Mintegy varázsütésre megjelenik a másik gazda is. S. József Álmos (nem hajléktalan). Álmos egy õrzõ-védõ cégnél dolgozik, „amúgy” tíz éve kutyakiképzõ. – Egy éven belül megözvegyültem és a gyerekeimet is elvesztettem, sorban – avat be az életébe. – Volt egy törzsõrmester rendfokozatú dobermannom, Queen. A gyerekem, a partnerem, a hûséges társam volt, éppen csak beszélni nem tudott. Hatévesen hõsi halált halt. Szolgálat közben rám támadtak és hogy megvédjen, ráugrott a támadóra és beleszaladt a nekem szánt késbe... Az életét adta értem. Sokáig nem voltam képes másik kutyát magam mellé venni. De ha kóbor ebet láttam, elvittem a REX-hez... Egyszer felajánlottak ott egy Queenhez hasonló dobermann kislányt, de nemet mondtam. Majd ha egy olyan magányos, elesett kutyust találok – mint én... Hát, Sziszi ilyen. Most tréningezzük Ferenccel. Õ „a csibész”. Ragaszkodik hozzá is, hozzám is. Sokat tudok a kutyáról, de még mindig tanulok, mert minden kutya külön egyéniség és minden nap hozhat valami újat. Szeretném üzenni minden kutyatulajdonosnak: csak olyan ember vegyen maga mellé kutyát, vagy más állatot, aki valóban felelõsséget vállal azért az élõlényért, akit megszeretett. Hogy a Kis herceg rókáját idézzem: „Te egyszer s mindenkorra felelõs lettél azért, amit megszelidítettél...”

„A kutyás Józsi”

Sziszi meghozta a szerencsénket. A Ferenc körúti aluljáró egyik oldalágában meghatározhatatlan korú, „klasszikusan” hajléktalan külsejû, meglehetõsen illuminált állapotú férfi lábánál két kutya is szundikál az ócska szõnyegdarabon. A tacskót formázó, minden külcsínt nélkülözõ, dundi kis keverék bal szeme hiányzik.
     – Mi történt vele? – adódik rögtön az elsõ kérdés.
     Meglepetésünkre az ember elsírja magát:
     – Hatezer forintot fizettem az állatorvosnál, amiért megoperálták a szemét szegénynek. Itt, az aluljáróban két zsivány kirúgta a szemét Hörcsinek – törölgeti az orrát a letekert wc-papírba E. József, akit csak „a kutyás Józsiként” emlegetnek, bár ugyanúgy hívják, – közli velünk – mint a Balaton híres festõjét.
     – Nem sajnált ennyi pénzt?
     Újra sírva fakad. Ezért a kutyáért?! – háborodik fel, mintha legalábbis egy többszörös fajtagyõztes ebrõl lenne szó.
     – Ennyire szereti? Mit jelent a kutya magának?
     – Sokat! Rengeteget! Társat, barátot.
     Megtudjuk, hogy Hörcsög szeptemberben múlt három éves, a „kicsit” – a nálánál legalább kétszer nagyobb – Ladyt is õ nevelte fel.
     – Õt – mutat Józsi a zsemleszínû, ugyancsak nem túl sikeres keverékre – úgy kaptam, hogy adtak 500 forintot, hogy fogadjam be. Hörcsit meg az erdõben találtam, ahol másfél évig aludtam.
     – Jobban adnak az emberek, ha a kutyák itt vannak? Vagy nem tudja õket hova tenni?
     – Régóta hajléktalan vagyok, vagy tíz éve, amíg a furgonban aludtam, ott voltak velem. A kutyákkal foglalkozni kell. Börtönben voltam – újabb wc-papír, mert az önsajnálattól újra elerednek a könnyei. – Mindegy, hüppögi legyintve, de azért mondja tovább: a nejem beadta a válókeresetet, a lakás meg a mai napig bíróságilag le van zárva, mert megfellebbeztem.
     – A maga szemével mi történt? – utalok a szeme körüli véraláfutásokra és ragtapaszra.
     – Két hete volt egy afférom – lehel rám újabb két decit tisztán –, le akartak venni.
     – Már ne haragudjon, megold az ital valamit?
     – Ráhibázott! Igen. Föloldja a feszültségemet!
      Az utolsó állomás: a Nagyvárad tér. A huzatos aluljáró közepén ágrólszakadt külsejû, ápolatlan asszony álldogál, lábánál energiaital-flakonos rekesz. És egy tündéri, apró fekete pamacs. Néhány hónapos lehet. Fajtatisztának tûnik. Vagy ki tudja? K. Margit Debrecenbõl jött.
     – És mit csinál itt Budapesten?
     – Hát, itt vagyok, már két hete. Ismerõsök befogadtak, másképp én hajléktalan vagyok, drága! Debrecenbe’ is hajléktalan vagyok.
     – A kutyus a magáé?
     – Úgy kaptam valakitõl, hogy adjam el, mert nekik nem kell.
     – Mennyiért adja?
     – Ötszázért. Már tegnap is árultam, de nem tudtam eladni.
     – És hol tartja?
     – Hát ott, ahol lakom, ahol befogadtak. Eladjuk, mer’ a másik bántja, tetszik tudni. Meg pici gyerek van.
     Margit szemmel láthatólag nem alkoholizál. Élvezettel szívja a tõlem kért cigarettát. A fotózásnál szégyenlõs-fogatlan mosollyal közli, õt nem érdemes fényképezni, õ már 54 éves. De azért – hiúság, asszony a neved! – hátratolja a kapucniját...
     – És ha nem tudja eladni a kis jószágot, mit csinál?
     – Hát, majd hazamegyek valahogy. Mer’ az árán mennék haza.
     Hideg van. A csöppség nyüszögve táncolja körbe az asszonyt, egy pillanatra sem véve le gombszemét átmeneti gazdájáról. Fázik – közöljük Margitkával, aki készségesen a kabátja mellébe dugja, s a kutyagyerek egy perc múlva édesdeden alszik.
     Találj jó gazdira, csöppség!